2011. december 8., csütörtök

Rekviem egy Fürgéért

Agárd–Füred: 8 óra csak oda!
Ha két, korábbi generációkhoz tartozó vitorlázó a versenyvitorlázásról anekdotázásba kezd, rövid időn belül az egyik sztori úgy kezdődik, hogy „Elindultunk a Barkasszal...” Nem is fontos, hogy hová és miért, mert végehossza sincs a barkasos sztoriknak. De szinte soha nincs szó arról, hogy mi volt a Barkas előtt...
Egy a sok közül...
Gyerekkorunkban amatőr jelleggel belekapkodtunk mindenfé­ le sportba. A napi élményt jelentő foci, röplabda, pingpong töltötte ki napjainkat, de néhány különlegesnek számító is, mint az ejtőernyőzés, a boksz, vagy a gyerekszerelmünket jelentő motorbicikli. Épp a barlangászás mindent elsöprő élménygazdagságát élveztem, mikor Heinrich Péter barátom, ma sem tudom, milyen ihletésből, addig rágta a fülemet, míg 1963 telén egy vasárnap elmentem vele Agárdra az Építőkhöz vitorlázni. Nem tudom, mire számítottunk, mert befagyott tóval, homok és sóderkupacokkal, téglarakásokkal találkoztunk. Vitorlázás helyett pedig Reinchardt Gyuri instrukciói alapján hajó alját vakartuk, téglát hordtunk, vagyis rögtön megkezdtem az ismerkedést a vitorlázás alapjaival. A társaság pedig minden addigi álmomat felülmúlta, mint a mágnes, vonzott azonnal. Ettől kezdve vasárnaponként lejártam Agárdra, hét közben pedig téglahordásról álmodoztam. Az így szerzett élmények egész életemre kihatottak. A civil életben az építés, az alkotás, a fejlesztés, szabad időmben a természet szeretete, a szél, a víz, és a nagy szerelem, a napsütés töltötte ki hétköznapjaimat, ünnepeimet. Akkoriban nem tudtam, hogy az akkor még bakancsos Reinchardt Gyuri álmaihoz lapátoljuk a homokot, vagyis már a kez deteknél részese lehetek a néhány év múlva a vitorlázó utánpótlásfellegvárává váló VVSI létrehozásának. Ekkor a Bagolyvár már állt, alul az asztalosműhellyel, az emeleten dr. Springer Ferenc, Feri bácsi főhadiszállásával, aki Marinovich Endre támogatásával a Velencei­tó fejlesztésének motorja, az agárdi vitorlázás mentora volt. A kikötőnek még nyoma sem volt, csak nád mindenhol. 
A tavon működött három klub, a Madárvártához közel, a rét közepén lábakon és vízben álló faház, a MÁV Előre Devecseri Tibor (Öcsi bácsi) vezényletével, a Székesfehérvári Építők, amelyből a VVSI nőtt és vált ki és jogelődje a Sipos Péter (Sipi) Finn­bázisát jelentő Alba Regia SC­nek, valamint a gárdonyi telephelyen a kicsi Székesfehérvári Vízügy SC. Néhány év múlva a MÁV Előre új telephelyen beolvadt a megalakuló KÖFÉM SC­be, a Vízügy pedig 1973­ban megszűnt. A három klub összesen 10­12 „láda” Molyt, 18­20 Kalózt és 2 fa Finnt (Vidra, Lutra) tudott indítani a versenyeken. A két finnes, B. Szabó Péter és a ma is aktív Flackner Ferenc, valamint a kalózosoknál a Varga–Hegedüs, a Hajmási–Magyar, a Berzsenyi–Lénárt, a Devecseri–Ozvári, az első agárdi büszkeség, a vízügyes Fejér Vili–Fekecs Imi (Maki – Öccse) kettős a Kalóz ifi bajnokságon elért – ha jól tudom – harmadik helyükkel, a molyosoknál Fodor Péter (Bögyölő), Szombatfalvi Rudi, a MÁV Előrés Tóth Jenő az ugyancsak vízügyes Szentiványi Imi (Dinnye, talán nem haragszik érte), a 14 évesen 196 centi magas Palócz Gyula, s a legendává nőtt Alb András (Tasziló) és még sokan mások akiknek a nevére nem emlékezem, mindannyian az alapokat jelentették és tettek sokat a későbbi eredményekért. Számosan közülük nagy nevek lettek, ma is aktívak és hasznos tagjai a vitorlázósportnak. Gondoljunk csak a közelmúltban visszavonult Marinovich Endre karrierjére, zsűrielnöki munkájára, a Fekecs vitorlákra, Fejér Vili több évtizedes balatoni vízügyes szakértelmére. Furcsa mondani, talán nem is igaz, de az elitet abban az időben Agárdon a két finnes képviselte. Közülük B. Szabó Péter a Balatonról csábult Agárdra. Schmalz Józsi barátjaként a legendás Schmalz dinasztia minden vitorlás tapasztalatát, gyerekszerető gondoskodását hozta magával Siófokról. Tőle hallottunk először a mai legendákról, korábbi klubtársairól, Fináczy Gyuriról és Marciról, Tuss Mikiről, Verebély Tibiről, Izsák Szabolcsról, Lánczos Feriről, Tahy Péterről és Béláról, Schmalz Józsiról. Pestiesen szólva Péter egy nem semmi figura volt. Nagymamája halála után tini korától egyedül élt és tartotta el magát a Fehérvár belvárosában lévő föld­ szinti lakásában. Ezt a szentélyt minden pesti és fehérvári csoda­ bogár, zenészek és természetesen vitorlázók gyűjtőhelyévé tette. Az összegyűlt 16­-22 éves vagányok ontották magukból az ötleteket, álmokat. Óriási elméleti képzés ment, igaz, kártyázni és az akkor még többékevésbé ismeretlen Capitalyt is lehetett játszani. Aki ott megfordult, számára rangot jelentett, mert nem akármilyen közösség részesének érezhette magát. B. Szabó Péter környezete, közösségformáló személyisége alapvető befolyással volt az agárdi vitorlázás gyors fejlődésére. Talán nem mindenki ért velem egyet, de éveken át számos szituációban voltam vele, és bizony a jelen léte mindenkire, minden helyzetben hatással volt, mindenki meg akart felelni számára. Folyamatosan mondogatta, végül rábeszélte Reinchardt Gyurit is arra, hogy a rendszeres elméleti és a vízi képzésen, új hajók építésén, a környezet kiépítésén túl nagyon fontos az idegen környezetben, más tavakon, alapvetően a balatoni versenyeken való részvétel. Nem elég a balatoni klubok támogatása, versenyzőik, Tuss Miklós, Hegymegi Laci és mások időnkénti segítőkész látogatása. Ehhez indulóban egy szinte legyőzhetetlen akadályba ütköztünk. Az utazás rendben, de hogyan? 
Eleinte kértünk kölcsön egy Csepel teherautót a balatoni bajnokságra. De egy autó nem volt elég és nem mindig elkérhető, nem is volt igazán megfelelő. Jött az ötlet. Van egy kerti traktor a megyei sportszövetségben, ami a típusneve alapján Fürge névre hallgatott – azt kölcsönkaphatjuk. Egy vagy két hajót simán elhúz a pótko­ csin. Csak körözni kell vele Agárd és a Balaton között. Az Agárd– Székesfehérvár–Várpalota–Balatonfüred útvonalon a menetidő 8, azaz nyolc óra. Nem a Gardára, hanem a Balatonra! Bárdossy Bandi és még néhányan többször megtettük ezt az utat, de B. Szabó Péter is, mint ahogy a képen is látható. Azért egyszer egy Moszkvics is segített... (A telepen gyors ütemben kiépültek a kikötők, a szárazföldi létesítmények, elkészültek az első saját építésű műanyag finnek is. Először a minta, a legendás Tixogén, majd az 1966­-os szezon­ ra fél éven belül további tíz darab faárbocos is. Az árbocok is és a hajók minden eleme saját gyártású volt. Nagyon büszkék voltunk rájuk. Igaz, nem vették fel a versenyt az akkori gyáriakkal és a két fahajónkkal, de kit érdekelt? Voltak, méghozzá új hajóink – az enyém, a piros Calypso névre hallgatott – és vitorláztunk éjjel­nappal. Elkészült az első Cadet, és Tasziló ült a kormányához, az első hegyes orrú M yolle, Bögyölő villogott vele, megjelentek a 420­asok, 1973­ban a 470­esek, vagyis a 70­es évek elejére teljes gőzzel üzemelt az utánpótlásgyár és ontotta magából Reinchardt Gyuri, később Horlay Béla, Hegedüs Tibi és még számos edző irá­ nyítása mellett a későbbi legendákat, a szervezett keretek között nevelkedő, felnőttként nemzetközileg is eredményes versenyzőket: Fodor Péter, Alb András, Talabér Ferenc, Zimmermann Manó, D’albini Endre, Nyári Gyula és Zsolt, Ruják István, Litkey Botond, Haranghy Csaba és Eszter, Szilvássy Attila, Lehoczky Gábor és sokan mások, akik a Barkasról – és az utódok, Gyenes Ákos, Tabák Réka, a Berecz és a Váradi testvérek, Matis Klaudia, a Gerő­lányok, a Vígh testvérek, akik ma már a Transitról mesélnek. Az a néhány év a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején volt az agárdi őskor. Akiknek szerencséjük volt és jó időpontban jó helyen voltak, átélhették az álmodozások korát, előrenézhettek több évtizedet, és láthatták álmaik kezdeti megvalósulását, munkájuk eredményét, nagy tehetségek kibontakozását... Aztán a lendület megtört...
A kilencvenes évek második felére újra világosodni kezdett az ég alja.
Ami a hatvanas évek végén kezdődött,
az ezredfordulón kiteljesedhetett. Már
nem klubszinten, hanem országos szinten több száz versenyző, szülő, edző,
sportvezető, klubvezető összefogott,
nem nyavalygott, nem sopánkodott,
hanem tette, amit hozzá tudott tenni
a közöshöz. Néhány fiatal edző komoly gondolatokkal küzdött éjszakánként. Álmaikban látták utánpótláskorú neveltjeiket a nemzetközi versenyeken az élen vágtatni, és elkezdték megvalósítani ezeket az álmokat. Néhány idősödő álmodozó is kiadta magából több évtizedes tapasztalatát. Hodács Lajos épített nemzetközileg is számottevő Optimistet és Hantó Pista szervezésével Cadetet. Németh Zoli gyártott kiváló minőségű alkatrészeket hozzájuk. Lám Dezső a gyerekversenyző nélküli Egisben kiváló szezonkezdő ranglistaversenyeket rendezett a Kereked támogatásával. A klubok korszerű mikrobuszokat, gumimotorosokat, utánfutókat szereztek be. A szülők a gyerekeiket jó minőségű téli­nyári egyéni felszereléssel látták el. Minőségi képzésben részesültek a jelenlegi és a jövő edzői Dulin Jenő és Fundák György vezényletével. Kezdett összeállni az utánpótlásnevelő műhelyek rendszere: Agárdon Horlay Béla és Makai Péter, Fűzfőn Fi Janó kezdte, Hodács Attila folytatta, Rutai István (Stefi) különleges elképzelését tihanyi kikötőjében Regős Attila és Gerencsér Gergő, a BYC­ben Nagy Attila (Rozsda) merész álmodozását Böröcz Pista és Csomai Józsi (Csomesz), az agárdi YKA­ban Tímár Péter és Majthényi Zsombor, a Szpariban Litkey Árpi, Révfülöpön Török Peti vezetésével, de rajtuk kívül felso rolhatatlanul sokan vállalták szabadidejükben, néha munkaidejük terhére a feladatot. A kezdeti szervezőmunkát Lovas József, Váradi Imre, Majthényi Szabolcs, Eszes Detta végezte, mellettük az osztályszövetségek munkáját megszervező Hantó István, Bors Sándor, Erdélyi Béla, Berecz Botond, Mátyás László, Péch Balázs, a mindig tettre kész Karácsony Jana, a gyerekekért minden háttérmunkát vállaló Bakóczy Kálmán és még sokan, nagyon sokan tették le, hajtották végre. És a szülők vég nélkül...
A hatvanas évek álmai valóra válhattak. A tíz évnyi türelmes, közösségi aktív szervezőmunka meghozta gyümölcsét, 2010­re az után pótlás nemzetközi eredményei magukért beszélnek. Egyik szárazföldi ország sem büszkélkedhet hasonló ifjúsági eredményekkel, de talán még a tengeriek közül sem mindegyik. És amikor az ifjú tehetség lycra felsőben, talpas vízhatlanban felteszi a VSR motoros fölé a Harbeck utánfutóra a szuper hajóját, beül a Transitba és elindul a nagyvilágba az újabb diadal felé, emlékeznie kell, hogy útját az évtizedek alatt sok láb taposta ki és úgy (is) kezdődött, hogy egy bakancsos ember, zsíroskenyérrel a zsebében, végtelen nagy hittel, mosolyogva felült a Fürge kerti traktorra és elindult meghódítani a világot.
Váradi Imre

az MVSZ Elnöksége utánpótlásért felelős tagja
u.i. Én így emlékszem.
Megjelent: PORTHOLE 2011. Február


Uui: Imre köszönjük, hogy megosztottad! (BZ)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése