Velencei-tó

A Velencei-tó

Budapest és a Balaton között, közel ,,félúton", szigetekkel, összefüggő nádasokkal sűrűn tarkított vizivilág, az északi oldalán a magasba nyúló hegyekkel, lankás dombokkal övezett csillogó víztükör, a Velencei-tó. A 26 négyzetkilométeres tó a Balaton és a Fertő tó után Magyarország harmadik legnagyobb természetes álló vize. Hossza 10,5 kilométer, szélessége 1,5-3,3 kilométer között változik. Vizének mélysége 1,5-2 méter, víztömegét kb. 40 millió köbméterre becsülik. Vízgyűjtő területe 602 négyzetkilométer. Felületének 40%-át nádasok borítják.

Kedvező földrajzi- és éghajlati adottságai, a napfényes órák magas száma strandolásra, a kellemesen széljárta vizei vitorlázásra, a nádasok csatornái vagy az épített pályák a vízi sportolásra, horgászásra csábítanak. Télen a tó jegén a téli sportoktól hangos a jég. A jégvitorlások, fakutyák, korcsolyák siklanak.

A Velencei-tó a földtörténeti kor pleisztocén korszakának a végén, legfeljebb tizenkétezer-tizenötezer éve alakult ki. Két párhuzamos törésvonal között a földkéreg lesüllyedésével jött létre. A tó medencéje két egymásra merőleges, árkos vetődés. A tó területe kialakulásának idején több mint kétszerese volt a jelenleginek, vízszintje pedig 3-4 méterrel magasabb a mostaninál. A tónak a mai, délnyugati végéből délkelet felé is kinyúlt egy medencéje, amely egykor Seregélyesig húzódott. Ez volt a Nádas-tó, amelyet a Császár-víz hordalékával az idők során feltöltött, majd az első vízrendezés alkalmával, a XIX. század végén lecsapolták. Maradványa a Dinnyési Fertő, amely most igazi madárparadicsom.

Nevének eredetét ez ideig nem sikerült tisztázni. Egyik verzió, a reneszánsz nagyhírű történet írója, Bonfini állítása, mely szerint névadói a Mátyás király udvarába érkezett olasz telepesek voltak. Ők adták tréfából, vagy szülővárosuk iránti nosztalgiából az addig Fertőnek nevezett náddal, vízinövényekkel sűrűn benőtt tónak és a partján levő településnek a Velence nevet. A másik verzió, nyelvtörténészek szerint Velence - maga a tó és a falu - a széljárás jelzésére használt ősi halászeszközről, a népiesen velencének nevezett szélzászlóról kapta a nevét, amit a tó keleti felében lakók készitettek. Évszázadokkal ezelőtt őket nevezték velenceieknek.

Ami viszont biztos, a halban, vadban gazdag környékét már az őskor embere felfedezte, s szálláshelyéül választotta. A régészeti leletek tanúsága szerint a kőkorszak, a réz-, a bronz- és a vaskor emberének települései valóságos koszorúként épültek rá a Velencei-hegységre. A kőkorszak emberének nyomait fedezték fel a tó környéki Csákváron, Lovasberényben, valamint Pákozdon, Nadapon, Sukorón, Agárdon és Velencén. Gazdag leletanyag - földvárak sora, telepek, temetők - igazolják, hogy a földtörténeti korok majd mindegyikének embere otthonra lelt a tó környékén. Különösen sok nyomát fedezték fel a régészek a rómaiaknak. Egyik legfontosabb - az Aquincumból Sabariába vezető - hadiútjuk a Velencei-hegység déli lábánál, közvetlenül a tó partján húzódott. Első jelentős állomása a rómaiak idején Floridának nevezett Velence lehetett. A rómaiak építészeti kultúrájáról, tudásáról vall a csaknem teljesen ép kőgát Pátkán. A rómaiakat a népvándorlás népei - a germánok, a hunok, az avarok, a szlávok, majd a magyarok - követték e tájon. Átvonulásukat, ideiglenes letelepedésüket sírok, temetők jelzik. A honfoglalást követően a Velencei-tó és környéke fejedelmi birtok lett. Szabolcs vezér szállta meg. Később évszázadokig a Csepel-szigeti ménes legelőterületeként hasznosították. A középkor krónikásai szerint a környéken, a hajdani Novajon, a mai Kisfaludpuszta körül volt Árpád fejedelem ideiglenes szálláshelye is. Körülötte a Nyék, a Csák, a Baracska nemzetség telepedett le. A következő évszázadokban a királyi család, néhány nemesi család, valamint az egyház birtokolta a tavat és környékét. A Velencei-tavat már a legrégebbi oklevelek, írásos kútfők is említik. Elsőként 1009-ben Szent István egyik oklevelében szerepel Berény, a mai Lovasberény neve, Nadapot pedig, mint a kereszteslovagok birtokát III. Béla király uralkodásának idején, egy 1193-ból származó okiratban említik először. Ebből az oklevélből az is kiderül, hogy a tavat akkor - akárcsak a többi náddal, sással borított, vizenyős területet - Fertőnek nevezték s halászvízként használták. A tókörnyék településeit a középkorban kevesen lakták. Plébániájuk sem volt, egy 1332-ben a plébániákról keszült összeírásban ugyanis még nem szerepel a nevük. ,,Pákaszt", a mai Pákozd nevét először 1348-ban említik. Dinnyés és Gárdony neve azonban csak 1410-ben tűnik fel először az okiratokban. A százötvenéves török uralom idején mindegyik település elnéptelenedett. Az 1700-as években, a Rákóczi szabadságharc idején hadszintérré vált a környék, a falvak lakói ismét a mocsarakban, nádasokban kerestek menedéket. Egy 1723-ban készűlt adóösszeirás adatai arról vallanak, hogy alig-alig akadt lakója a településeknek. Pákozdon 35, Velencén 12, Sukorón pedig csupán 5 adófizető jobbágy élt. A Rákóczi szabadságharc idején az egyik tó környéki településen, Pátkán volt Vak Bottyán generálisnak, a kurucok egyik fővezérének a főhadiszállása. Magyarország történetének egyik legdicsőbb csatája is a tó környékén zajlott az 1848-as szabadságharc idején. A fiatal magyar honvédsereg Pákozdon győzte le Jellasics seregét. A dicsőség emlékét a pákozdi domboldalon obeliszk őrzi. A híres csatát megelőző haditanács színhelyén, a sukorói református templomban ma is láthatók a padokon a szabadságharc vezéreinek névtáblái.

A Velencei-tó és környéke hajdan a nádvágók, a halászok birodalma volt. Halászat már nincs a tavon. Részben a természetvédelemé, másrészt a horgászoké és a vízisportoké az egész vízterület. Nádvágás, nádfeldolgozás azonban még ma is folyik a tónal.

A tó az évezredek folyamán többször kiszáradt. Utoljára az 1990-es évek elején volt mindennapi téma a Velencei-tó kiszáradása. Az aszályos időszakok miatt ugyanis több egymást követő évben – 1990-ben, 1991-ben és 1993-ban – a megengedett érték alá csökkent a vízszint: a szabályozott 130–170 centiméter helyett 90 centiméter alatt volt a vízállás. Ehhez hasonló rendkívüli helyzet azóta csak 2003-ban fordult elő, szintén a súlyos csapadékhiány miatt.

Háború előtt száraz időben katonák gyakorlatoztak üres, homokos, agyagos medrében. A tó első katonai térképe 1783-ban készült, ezt követően Chiapó Benjamin 1792-ben a tó lecsapolásának tervét készítette el. Szerencsére a terv nem valósult meg. A déli part településeit azonban többször fenyegette áradás. Emiatt 1838-ban Fejér vármegye közgyűlése elé került a Velencei-tó lecsapolásának ügye. Gárdony község lakói később is, több ízben fordultak beadvánnyal a megyéhez a tó lecsapolása érdekében, azzal a szándékkal, hogy termőföldeket nyerjenek. Végső ötletként nemcsak az árvízveszélyt és a kiszámíthatatlan vízjárást, hanem a tó "egészségre káros", párás levegőjét is szóvá tették.

A Velencei-tó körül az 1930-as években indult meg az üdülőterület kiépítése. Mivel a környéken élő lakosság egyik fő megélhetési forrása az állattenyésztés volt, nehézségekbe ütközött a fürdőzés kulturált körülményeinek kialakítása. Kezdetben a gárdonyi gazdák a fürdőzők közé is behajtották lovaikat, szarvasmarháikat, juhaikat, mert itt itatták és úsztatták az állatállományt. A strand zajába a gyepén legelésző libák gágogása és kacsák hápogása vegyült. Ezt a helyzetet azonban hamarosan rendezték. Biztosították a közrendet, a közbiztonságot, felügyeltek a közerkölcsökre és a közegészségügyi állapotokra. Folyamatosan szépült, fejlődött a nyaralótelep. 1935-ben megalakult a Velencei-tavi Országos Szövetség, amelynek célja a tó fejlesztésével kapcsolatos teendők összehangolása és a téli sportok fejlesztése volt. Az 1950-es évekre azonban iszaposodásnak indult a tó. 

Megmentése érdekében végzett, a táj és a természet értékeit megőrző, átfogó és tervszerű szabályozási munkálatok az 1960-as évektől kezdődtek,  dr. Springer Ferenc nevéhez kötődnek. Ennek során elsődleges cél a tó elöregedési folyamatának megállítása volt, ami főként a turizmus érdekeit szolgálta, de elősegítette az élővilág eredeti állapotának fennmaradását is. A problémát véglegesen csak a tószabályozási munkák megkezdésével, az 1960-as évek második felétől sikerült megoldani. Az 1960-as évek végére a Velencei-tó Magyarország egyik legkedveltebb üdüIőterülete lett. A parcellázások, telekosztások eredményeként többezren jutottak hétvégi pihenőhelyhez, s tízezrek keresték fel a strandokat. Mire azonban igazán népszerűvé vált a tó, nem bírva a terhelést, újra az elöregedés, elmocsarasodás végzete fenyegette.  Hatalmas munka indult meg a megifjításáért. Először a vízszint ingadozást szüntették meg. Pátkán és Zámolyon tározót épitettek a felesleges víz levezetésére, illetve a szárazabb években hiányzó víz pótlására. Megkezdték a tómedret boritó, helyenként félméternéI is magasabb iszapréteg kotrását, az úgynevezett rontott nádasok eltávolitását. Milliárdokat költöttek mederszabályozásra, a partfalak kiépítésére. A munka eredményeként megnőtt a tó szabad vízfelülete, egészségesebbek Iettek a nádasok, megszünt az elmocsarasodás veszélye. S akkor, amikor mindenütt az éIővizek minöségének romlása volt a jellemző Közép- Európában, egyedülállóan a Velencei-tó vízminősége alig egy évtized alatt egy teljes kategóriát javult. Ma már egy osztállyal marad csak alatta az ivóvíz minőségnek. A partfalépítéssel párhuzamosan új strandokat építettek, szállodákat, kempingeket létesítettek, s kialakítottak egy ifjúsági üdülő és kiránduló- központot. 

Megteremtették a vízisportolás lehetőségeit, megszüntették a halászatot, horgászvízzé minősítve a tavat.  Mai is ennek a hatalmas munkának élvezik az eredményét a tavat látogatók és a helyi  lakosok.

(A leírás részben Borbély Béla "VELENCE" című könyve alapján készült.)